A szörny hava szép lassan eltemet II. rész

• Első rész:

Homoszexualitás az erkölcs mérlegén

• A család kulturális szerepe

Az előző részben részletezett forradalmi stratégiának köszönhető, hogy a melegjogi mozgalmak törekvései sosem voltak politikailag semlegesek, hanem mindig is egy nagyobb, a kulturális marxizmussal fémjelzett világnézet egészébe ágyazódtak be, így nem kezelhetjük azt egy szimpla polgárjogi mozgalomként, mely csupán a szexuális felszabadítás akaratával felvértezve önmagát, küzd egy elfogadóbb és nyitottabb jövőért. Ennek okán az eredetileg csupán pszichológiai és biológiai töltettel rendelkező homoszexualitás kérdésköre, az újbaloldalnak köszönhetően már születésének hajnalán politikai asszociációkat öltött magára, és a szexuális forradalom éllovasaként, mint felszabadítási, egalitárius kísérlet a hagyományos társadalmi viszonyok totális átalakítását tűzte szivárványos lobogójára. Az új morális forradalom égisze alatt a homoszexualitás propagálása a „Meseország mindenkié” és az ehhez hasonló művekben (legyen szó akár egy mozifilmről, sorozatról, színházi előadásról vagy  újságcikkről stb.) tehát nem csupán az elfogadás, a tolerancia és a szeretet meggyökereztetéseként funkcionál, hanem tágabb társadalmi folyamatok részeként, a forradalom követeként egy új morális mérce felállításával, a társadalmi tudat legmélyebb szintjeire ásva párhuzamosan számolja fel a nyugati kultúra erkölcsi alapjait.

És, hogy miért pont a homoszexualitás és az ennek nyomán elburjánzó LMBTQ közösség vált a szexuális forradalom zászlóshajójává? A válasz a fentieket logikailag továbbgondolva egyértelmű. A konzervatív-keresztény felfogás szerint megkérdőjelezhetetlen, hogy a férfi és a nő legteljesebb szeretetéből fakadó élet- és sorsközösségének, a szentségi házasságnak a fő célja, legfőbb törvénye és természetébe oltott beállítottsága, a családi életben kulminálva a nemzet fönntartása és jövőjének biztosítása, azaz civilizációnk és kultúránk alapja. A család az a termőtalaj, amelyből az élet magva kicsírázik, amely a jövő generációjának nemzetnevelési gerincét adja. A nemzet belső ereje, melyből életét meríti, a társadalom építőanyaga, melyre szilárd alapjait fektetheti, kvázi egyfajta mintaképeként a nemzet a családi életben ölt testet, és sorsának nehezedési pontja is a családon és házasságon nyugszik. A nemzet jövője, fönnmaradásának létoka és létalapja mind a családi kötelék és lelkület minőségének mibenlétén és tiszta célkitűzésének állandóságán áll vagy bukik. A kulturális örökségünkért vívott küzdelem végső soron tehát ezen a kérdésen fordul meg. Nem véletlen, hogy kultúránk legfőbb tartóoszlopának, a férfi-női princípiumok egymást kiegészítő jellegéből adódó, a nemi differenciáltsággal együtt járó legteljesebb anatómiai, fiziológiai és pszichikai összehangoltságban megalapozott házasságot, mint a családi élet fundamentumának tégláit próbálják meg a kulturális forradalom katonái a homoszexualitás normalizálásával a legelszántabb módon kiütni a helyéről. Tudják, hogy családi életből leolvasható a társadalmi jövő és, hogy aki a házasság őseredeti, primordiális jellegét megbolygatja, természetadta berendezkedésén és mibenlétén változtatást akar eszközölni, azzal alá tudja ásni a nemzet jövőjét és más irányba tudják terelni a társadalmi akaratot.

• A szexus értelmi funkciója

A homoszexualitás aktus elfogadása, sőt mi több határozott igenlése a „love is love” szlogen értelmében, éppen azért fő fegyvere a kulturális baloldalnak a klasszikus családmodell, és annak alapjául szolgáló magasabb princípiumoknak, mert szellemi természetét vizsgálva a „Nagy Megtagadás” egyik aspektusát képezve, az LMBTQSTB véget nem érő szexuális orientációi hordozta erkölcsi jelleget felhasználva számolja fel kultúránk tradicionális alapját. Mindezt abból fakadóan, hogy a tradicionális szexuáletikával szemben a szexualitást, az erkölcs mérlegén vizsgálva, mind annak célja, mind annak értelme tekintetében tévesen határozza meg, így mint helytelen erkölcsi alap szükségszerűen célt téveszt, s így a társadalmi építkezés tekintetében óhatatlanul destruktívvá válik. Tudniillik minden cselekedetnek megvan a sajátos természetadta célja, mint annak lényegi aspektusa, amely szoros összefüggésben van annak értelmével, funkcionális jellegével. A homoszexualitás pedig nem összeegyeztethető a szexualitásnak az emberi természetében írt normatívájával és kívül helyezkedik el a szexus aktusának, mint cselekedetnek a cél-lényeg, értelem-funkció koordinátatengelyén.

Utóbbi esetében viszonylag könnyű dolgunk van, hiszen pusztán a biológia síkján vizsgálva a kérdéskört, igencsak könnyen megállapítható, hogy a szexuális aktus célzottan az utódnemzésre irányul, tehát a fajfenntartás szempontjából releváns (vö: 1Mózes 1, 28). Így a szexualitás értelmét tekintve, ahogy az a maga egyszerűségében, funkcióját betöltve milyen következményekkel jár, mindenféle értékítélet nélkül mondhatjuk, hogy csak és kizárólag a heteroszexuális hajlamból fakadó szexuális együttlét nevezhető természetesnek, tudniillik biológiailag csak az ilyesfajta nemi kapcsolat képes az élet továbbadására. Férfi és nő strukturális mivoltát tekintve ez a lényegi tulajdonság, mintegy belekódolva az ösztönszerű természetükbe, jelzi számunkra, hogy egy eleve meglévő, az antropológiai állandóinkhoz tartozó adottságot nem lehet elszakítani a szexualitástól, és akarva-akaratlanul is, de bennfoglaltan és elválaszthatatlanul kapcsolatban van az utódnemzéssel, az élet tovább adásával. A két nem komplementaritásának mibenléte, a fajfenntartásra rendelve, megváltoztathatatlanul, természetük konstitutív hozzátartozójaként, a szexuális aktus értelmét,  a felek szándékától függetlenül az új élet fogantatásába helyezi. Értelemszerű, hogy az azonos nemű párok számára együttlétük objektív tulajdonságaiból adódóan, valamint a fent említett biológiai adottságok hiányaként, lehetetlen az élet természetes és organikus továbbadása, így akadályozva annak elérését az nem felel meg a nemi közösülés értelmi kritériumának. Ez tárgyilagosan világosan belátható, mivel a szexuális orientáció deficitje, az ember esetleges tulajdonságaihoz tartozva nem változtatja meg az alany természetében hordozott lényegi aspektusokat. Ennélfogva a homoszexualitás megléte, a normális szexuális hajlam hiányaként még nem fogja megváltoztatni az emberi nem komplementaritásában rejlő, a fajfenntartásra irányuló értelmi funkciót, ahogyan a süketség vagy a vakság sem változtat a fül és a szem lényegi rendeltetésén, ti. a halláson és a látáson. Így mivel a nemiséggel inherensen és a szexualitással organikusan adatott strukturális tulajdonságaiknak nem tesznek eleget, terméketlen kapcsolatuk az élet továbbadásának szempontjából kevésbé lesz értékes, mivelhogy ha akarnának sem tudnának eleget tenni az értelem diktálta természeti parancsnak, és szexuális együttlétüket nem tudják a faj, szűkebb kategóriában értelmezve a rassz, és a nép továbbélésének szolgálatába állítani. 

Mindez azonban mégsem elegendő ahhoz, hogy erkölcsileg meghatározzuk a szexualitás tartalmát és feltöltsük azzal a szellemi keretrendszerrel, amely a fentebb kifejtett kulturális alapként civilizációnk építőeleme lehet, hiszen tapasztalhatjuk, hogy sajnos ez kritérium, még ha a párok nyitottak is a gyermekáldásra, tőlük független okokból (pl. meddőség), előfordul hogy a heteroszexuális együttlét esetén is meghiúsulhat. Lennie kell tehát egy mélyebb értelmezési dimenziónak, amely erkölcsileg magyarázva az adott cselekedet milyenségét nem csupán a társadalmi funkció tekintetében vizsgálja azt, hanem meghatározva annak célját eligazítást nyújt etikai tekintetben is. Értelemszerű ugyanis, hogy az ember esetében bár a szexualitás értelmére fókuszálva, a faj fennmaradásának érdekeit szem előtt tartva ösztönösen is a szaporodási ösztön talajából nőtt ki, de eszes lélekkel megáldott létezőként valószínűleg ez nem jelentene semmit számára, ha az nem csúcsosodna ki a párok szexuális aktusa esetében egy szellemi céllal átitatott testi-lelki összefonódásban. A szexuális együttlét alapesetben termékeny mibenléte mögött tehát a nemi komplementaritásnak egy olyan valósága húzódik meg, amely az ösztönvilágon felülemelkedve, a szexuális vágy valódi hajtóerejeként a másik félben felfedezett titokzatos misztériumot pillantja meg, amely a férfi és a nő számára is, mind testének, mind lelkének kiegészítő részeként a másik felét adja. Egy magasabbrendű és mélyebb értelmű morális egységről van szó, amely egyfajta kötelékként természetesen ezer szállal fűződik továbbra is a családi élethez és így közvetlenül a nemzet fennmaradásához.

• A szexualitás természetadta célja

Vitán felül álló tény, hogy a legtöbb létező működését – legyen szó akár egy biológiai értelemben vett élőlényről, vagy akár az emberi természet organikus működése folyamán kialakult szellemi struktúrákról (pl. kultúra) – voltaképpen a létfenntartás törvényének meghatározottsága alatt állva, a túlélésért, azaz a létért való küzdelem irányítja és birtokolt létének megtartásának akarata szabja meg, mint minden természetes ösztön és törekvés alapját. Ebből kifolyólag minden önálló létezőnek, mint szubsztanciának rendelkezni kell egy, az önnön létezést vezérlő egészséges működési szabályrendszerrel, amihez viszonyítva az ettől való tudattalan eltérés vagy tudatos eltérítés, végzetes betegségként hatva, mint a „szervezetben” fellépő rendellenség, az adott élettani szisztéma teljes leépülésével járhat. Azt a kritériumrendszert, ami alapján meg tudjuk határozni és el tudjuk dönteni, hogy egy adott létező megfelel e a létében bennfoglalt működési feltételeinek, normalitásnak nevezzük.

Az ember, illetve az általa fenntartott különböző társadalmi struktúrák, politikai-gazdasági közösségek számára a katolikus hagyomány ezt a normális működési alapállást, az életét szabályozó alapvető normák összességét nevezi természettörvénynek. Erkölcsi értelemben a természettörvény tana tehát azokat az alapvető szívünkbe írt örökérvényű és változhatatlan erkölcsi parancsokat jelöli, amely az emberi természet állandóságából kiindulva normatív erővel fellépve, gyakorlati kritériumokat állítva közvetítik az adott cselekedet helyes direktíváját az ember felé. Fontos itt azonban hangsúlyozni, hogy a természet fogalma jelen esetben korántsem egy biológiai-naturalista szempontból értelmezendő, azonosítva azt az állatvilággal és a vágyak természetességével. Esetünkben a természet az emberi természet állandósult ontológiai, testi-lelki szerkezetének adottságát, és az ezen adottságok sugározta normativitást jelölik a cselekvés szintjén. Ahogy egy használati eszköz esetében az adott tárgy is mindig valamely célra irányul, úgy az adott emberi cselekedetnek is megvan a maga sajátos, benne lakó finalitása, amely annak természetében rejlik. Így a természettörvény egy cselekedet erkölcsi jellegét tekintve egyfajta teleológiát, célirányosságot jelent. Azt a célt jelöli, amelyre a cselekedet az ember metafizikai jellegéből adódóan, természeténél fogva, közvetlenül irányul, és így konstituálja a cselekedet belső strukturális mivoltát.

A szexus elsődleges tárgyát és természetadta célját az ember metafizikai szerkezetét, azaz biológiai felépítését, valamint szellemi lelkét figyelembe véve, kizárólag egy férfi és egy nő legteljesebb és legtökéletesebb testi-lelki önátadása adhatja. A természet törvényén alapuló természetes és ösztönös vonzódás tehát az, amely férfit és nőt egybefűz egy magasabb etikai sorsközösségben, hogy így a test és a lélek kölcsönös harmóniáját megvalósítva egymástól eltérő, de egyenrangú princípiumaik természetének megfelelően egymást kiegészítsék. Mindkét fél nemi célja tehát az, hogy kölcsönösen egymásra hangolva, az együvé tartozás őstudásával egy testté legyenek (Mt 19, 5). Igaz mivoltuk csak a testi felépítésük anatómiai egymásnak rendeltetésének, továbbá lelki alkatuk pszichikailag egymást kiegészítő jellegének összhangjában valósulhat meg. Világos, hogy ezen feltételeknek több esetben a heteroszexuális aktus fiziológiailag helyesen kivitelezett esetei sem felelnek meg (ilyen például az egy éjszakás kaland), de a homoszexuális együttlét, két azonos nemű ember közösülése esetében – mint egyfajta szexuális anomália – sem a biológiai egyesülés anatómiai feltételeinek az egymáshoz rendelt nemi szervek, sem a lélek egybefonódás pszichológiai kritériumának soha nem felelhet meg, így az természeténél fogva minden esetben erkölcsileg rossz marad. Felvethető persze, hogy a szexuális intimitás tekintetében az azonos nemű párok közösülése is a kölcsönösség megteremtésére és átélésére szolgál,  de mindez az ember antropológiai, fentebb bemutatott test-lelki, biológiai-pszichológiai jellegéből adódóan mégis lehetetlenné teszi próbálkozásukat, és a szexus eredeti célját önkéntelenül is ledegradálva, nemi kapcsolatuk pusztán egy jóhiszemű illuzórikus tévképzet marad számukra.

Természetünk lényegi aspektusai, bennfoglalt céljaik, valamint funkcionális értelme behatárol minket, és azáltal, hogy cselekedeteink számára kijelölik azt a szűk határmezsgyét, amely erkölcsi szempontból a jó kategóriája alá sorolható, párhuzamosan ki is zárják a más természetű dolgokhoz tartozó célok esetlegesen helyes mivoltát. Ezért van, hogy a homoszexuális párok a másikban nem találják, de nem is találhatják meg sem anatómiai, sem pszichikai síkon önmaguk lényeges kiegészülést, hiszen nem egy hozzája hangolt másik félben keresik azt (ennek bizonyítására lásd példának okáért a homoszexuális kapcsolatokon belüli, a szexuális hűségre vonatkozó tudományos kutatások eredményeit). A másik fél csupán a szexuális ösztön reflexeit hozza működésbe, mint az emberi lény erotikus potencialitásának egy lehetséges természetellenes formáját, és szexuális együttlétük maximum segítségnyújtásként értelmezendő a partner szexuális kielégüléséhez. Így az, a gyönyör érdekében, a pillanatnyi boldogságot priorizálva eltéveszti célját, mégpedig a teremtett egység helyreállításának a jegyében történő, a kettészakadt két emberi princípium teljes és átszellemült egyesülését. A szexuális együttlétükben a fizikai, továbbá a metafizikai feltételek hiányából fakadón nem beszélhetünk a férfi és a női princípium újraegyesülését célzó törekvésről, ezáltal pedig lehetetlenné válik elérni a szexus valódi célját, természetadta tartalmát a nemi polaritás és komplementaritás ideáját, az érosz igaz transzcendenciáját.

• Végszó

A fent bemutatott hagyományos értékelvű világnézetet, és az előző cikkben elemzett szexuális forradalom létszemléleti konglomerátumát összevetve kristálytisztán elénk tárul két totálisan más értékrend, két totálisan más törekvéssel. Világok háborúja ez, és akár kimondva akár kimondatlanul, de mindkét fél célja a másik lefegyverzése és végső soron eszmei értelemben vett megsemmisítése, hiszen mindkét oldal realizálja a politikai hatalom tulajdonságaként azt az oksági kapcsolatot, amely a társadalmi normák és a világ működése között húzódik. A harc több frontvonalból áll, de vitán felüli, hogy a keresztény Európa erkölcsi és szellemi bázisa elleni támadás egy igen fontos arcvonala a nemiség és a szexualitás kérdésköre mentén húzódik. A kultúrharc ezen síkjának frontvonalban lévő katonáit neveli és adja az LMBTQ lobbi, amely a homoszexualitás természetellenességét eszközként fel- és kihasználva, annak elfogadtatása révén igyekszik egy mélyebbre nyúló változás nevében – a “ Nagy Megtagadással” a Nyugat végét jelentő értékeszmék meggyökereztetésével –, a  kultúránk végérvényes felszámolásában kulminálódó érdekeit érvényre juttatni. Ehhez pedig a legfontosabb egy olyan immanens normáitól megfosztott embertípus megteremtése a nevelés által, amelyben az éroszt sikeresen felszabadítva, számára az értékek szellemi dimenziójában már nincs semmi érdemleges erkölcsi különbség a legkülönbözőbb szexuális aktusok között sem – sem azok célját, sem azok értelmét tekintve.

S míg ők napról napra erősödnek, addig mi, a többségi társadalom szépen lassan behódolva a PC-nek lépésről lépésre rakjuk le fegyvereinket, magunk ütve be ezzel azt a koporsószeget Európa sírjába, amelyet kihúzni csak egy módon lehet. Akkor, ha minden igyekezetünket, megalkuvást nem tűrve affelé összpontosítjuk, hogy a nemzetünk és kultúránk alapjaként meghatározott, a két nem házasságán nyugvó családi életet saját életünkben is megvalósítjuk. Akkor, ha a nemzet halhatatlanságnak zálogát, az ifjúságot nem engedjük ki oltalmunkból, és nevelését, neveltetését minden mételytől távol tartva, egy mára sajnálatosan letűnt kor örökérvényű erkölcsi és szellemi ideáinak szolgálatába állítjuk. Akkor, ha levetkőzve magunkról a modern kor eltévelyedéseit, merünk újra nemes egyszerűséggel férfiak, férjek és apák, valamint nők, feleségek és anyák lenni. Ez pedig csak rajtad és rajtam áll.

Zöldinges.net – Váradi Attila